Az erdélyi kopó jelenleg a legveszélyeztetettebb helyzetben lévő Magyarországról származó kutyafajta. Standeisky Andor kutatásai szerint a kelta kopó és a tatár kopó kereszteződéséből ered. Bár a kynológusok önálló fajtának ismerik el a környező országok fekete-vörös kopóit, zoológiailag mégis egyazon fajta helyi változatainak kell tekintenünk az erdélyi, szlovák, lengyel és osztrák kopókat, melyek közül az eredeti formát legjobban az erdélyi és a szlovák őrzi. A kopózás idejétmúlt vadászmód, a legtöbb országban rendelet tiltja. Az erdélyi kopó is kihalóban volt már, az utolsó pillanatban azonban mégis sikerült megmenteni ezt a valóban ősi magyar kutyafajtát. Vadászati jelentősége nincs, nem is kimondottan szobaállat, kultúrtörténeti értéke miatt azonban a fajta fenntartása mégis kötelességünk. "Élő múzeumunkban" van a helye.

Története

Már honfoglaló őseink is előszeretettel használtak a vadászatokon kopókat segítőnek, s amikor megérkeztek a Kárpát-medencébe, ezek a kopók keveredtek az itt élő népek kutyáival, köztük a kelta kopóval. Az Árpád-házi királyok idején alakult ki a mára kihalt pannon kopó, amely az erdélyi kopó és a magyar vizsla elődjének tekinthető. Kopókat a Képes Krónika miniatúráin is ábrázoltak, első írásos említésük 1237-ből származik. A magyar királyok, nemesek rendkívül szerettek kopókkal vadászni, a magyar nemesi udvarhoz hozzátartozott a kopófalka. Az Erdélyben kialakult kopót először serlegeket díszítő domborműveken ábrázolták az 1600-as években.

A 19. században az erdélyi kopó meglehetősen elterjedt volt mind Magyarországon, mind Erdélyben. Két változata alakult ki: a rövidlábú erdélyi kopó és a hosszúlábú erdélyi kopó. A rövidlábú változatot bokros területen apróvadra, a hosszúlábú változatot erdei vadászaton nagyvadra használták. Ma az FCI csak a hosszúlábú változatot ismeri el, de a rövidlábú erdélyi kopót is tenyészti néhány tenyésztő, akik szeretnék elismertetni tizedik magyar fajtaként.

Első részletes leírása Czynk Edétől származik 1901-ből. Törzskönyvezése a 20. század elején kezdődött, de az I. világháború után meg is szakadt. A két világháború között is népszerű kutya volt, de az 1947-ben hozott román rendelet kiirtandó dúvadnak minősítette a többi kopóval együtt, s ezzel szinte halálra ítélte a fajtát. Szerencsére voltak elkötelezett hívei, akik megmentették az erdélyi kopót. Amikor Budapesten az 1968-as vadászati kiállításra készültek, és a magyar vadászkutyákat szerették volna bemutatni, kiderült, hogy az FCI az erdélyi kopót kihaltnak véli, hiszen évtizedek óta egyetlen almot sem jelentettek be. Ennek ellenére 1968-ban sikerült Erdélyben találni egy vadászt, aki a tiltás ellenére is tenyésztette a kopókat. Tőle származik az a két egyed, amelyekkel újraindult a magyarországi kopótenyésztés: Állatkerti Morzsi és Állatkerti Réka.

A standard elkészülte után az FCI hivatalosan is elismerte az erdélyi kopót kilencedik magyar kutyafajtaként. A romániai rendszerváltás után több kopó került elő, amelyet bevontak a hazai tenyésztésbe. Ma már Erdélyben vadászversenyeket rendeznek kizárólag erdélyi kopók részére. A fajta ennek ellenére sincs megnyugtató helyzetben, hiszen létszáma kicsi, munkája nincs, mert Magyarországon a kopózás tiltott tevékenység. Kiutat népszerűségének, ismertségének növekedése, új feladatkörének megtalálása jelenthet, hiszen a mudit is ez mentette meg a kihalástól.

Külleme és jelleme

Az erdélyi kopó az egyik legelegánsabb kutyafajta. A hosszúlábú változat fekete cservörös jegyekkel és fehér jelzésekkel, marmagassága 55-65 cm, a rövidlábú változat zsemlyesárga fehér jegyekkel, marmagassága 45-50 cm. Testtömege hosszú lábú változat: 30-35 kg,rövid lábú változat: 22-25 kg.Várható élettartama 14 év. Rövid szőre különösebb gondozást nem igényel. Használatából adódóan teste atletikus felépítésű, szikár, izmos, mozgása kiegyensúlyozott, elegáns. Egész megjelenése nemességet, harmóniát tükröz.

Az erdélyi környezeti viszonyok a kopót szívós, bátor kutyává tették. Igénytelen és alkalmazkodó, a terelőkutyákkal ellentétben nem bőbeszédű, feleslegesen sohasem ugat. Játékos és gyermekszerető természete ideális családi kedvenccé teszi anélkül, hogy szüksége lenne kényeztetésre. Idegenekkel szemben tartózkodó, bizalmatlan, de gazdájához nagyon ragaszkodik. Nyugodt természete, tanulékonysága miatt lakásban és kertes házban egyaránt tartható. Bátorsága, hűsége alapján jó házőrző válik belőle. De sohasem szabad elfelejteni, hogy az erdélyi kopó elsősorban vadászkutya, aki ősi ösztöneinek csak nehezen tud ellenállni. Póráz nélkül sétáltatni csak a legnagyobb körültekintéssel szabad, hiszen elég egy felugró nyúl, és kutyánk hanyatt-homlok rohan utána és talán soha nem tér haza. Ezért nagyon fontos az erdélyi kopó megfelelő képzése, a rengeteg séta, játék, amellyel mozgásigényét a gondos gazda kielégíti.